Tanárok vitafóruma

[csaba AT gloner.hu]

Kedves András,

kösz a részletes választ.

Ez így nagyon jól hangzik, számomra, mint vallásos ember számára
tökéletesen érthető és elfogadható.

Ami furcsa (vagy nem is furcsa?): a (jól működő) egyházi
iskolákban tanító (egészséges gondolkodású) pedagógusok ezt pontosan
ugyanígy csinálják. A hit, ahogy már írtam, a keresztény felfogás szerint
ajándék, amit senkire nem lehet rákényszeríteni és senkibe nem lehet
belebeszélni. Pontosan úgy kellene ennek működnie, ahogy írtad is: a
pedagógus példát mutat az életével, a viselkedésével, és hagyja, hogy a
gyerek magától lássa be, hogy érdemes követnie őt.
Ez már csak azért is így kell, hogy legyen, mert pl. a katolikus iskolákba
is járnak reformátusok, és fordítva (A fiam katolikus családban él, de
református általános iskolába jár).
Ez az egyik fontos kitétele pl. a jezsuita pedagógiának is, eszerint a
tanárnak "meg kell tanulnia elengedni a gyerek kezét, hogy megfoghassa az
Isten." Szerintem ez fejezi ki a legjobban a lényeget.

A baj egész biztosan az, hogy sokan ezt nem látják át ilyen világosan,
mint Te, mert nem tudják a határokat pontosan értelmezni, azaz képtelenek
arra, hogy adott esetben hagyják kialakulni a gyerek saját véleményét,
hanem inkább megpróbálják rákényszeríteni az övéket és jó mélyen
belemásznak a lelkébe (Mert ez egyszerűbb).
És a megfogalmazás is rossz, ez, amiről írsz, ez semmiképpen nem
"világnézetileg semleges oktatás", hanem egyszerűen fogalmazva
"toleráns" oktatás. Nem tudom miért kell így hívni, talán direkt azért,
hogy felidegesítsék vele a vallásos pedagógusokat?!

Tudni kell, hogy azt, hogy egy gyerek egyházi iskolába, vagy nem vallásos
iskolába megy, azt általában nem ő, hanem a szülei döntik el, viszont
az, hogy felnőttként hogyan szeretne élni, az a gyerek saját döntése
(kellene, hogy legyen).

Köszönöm mégegyszer a gyors és kielégítő választ.

Ãœdv:
Glóner Csaba


Én valahogy így gondolnám a világnézetileg semleges oktatást:

Pedagógus: Van világnézetem, politikai véleményem, erkölcsi hozzáállásom.
Ezen elvek alapján hozok döntéseket, rendezem be az életemet. A diák ezt
érintõ kérdéseire õszintén válaszolok.
 Ezen túl toleráns vagyok mindazon egyéb nézetekkel, melyek nem ütköznek
alapvetõen az értékrendemmel. Ateistaként: elfogadom más emberek istenhitét,
amennyiben számomra konkrét veszélyt nem jelent (pl. nem akarnak erõszakkal
megtéríteni stb.). Hívõként elfogadom más emberek ateizmusát, amennyiben
engem nem veszélyeztet (nem aláznak meg hitem miatt, nem kényszerítenek
istenkáromló viselkedésre stb.).
 Ilyen módon kialakul egy minimum, legnagyobb közös osztó, mely a
tolerancia-határomon még belül van, és egy olyan küszöb, amelyen túl a már
nem tolerálható dolgok vannak.
 Én a saját meggyõzõdésem, hitem szerint élek, saját életemmel példát
mutatva. Továbbá: hitoktatóként vallást oktatok, mert ez a feladatom; míg
fizikatanárként a természettudományos világképpel ismertetem meg a diákot.
DE: nem foglalok állást és nem próbálom meggyõzni a diákot olyan
kérdésekben, amelyek még a tolerancia-határomon belül vannak. Mert nem élek
vissza a helyzetemmel.
 Ehhez az szükséges, hogy elfogadjam: nem vagyok mindentudó, az én igazam
nem feltétlenül mindenki más igaza.
 Például: a diáknak konkrét kérdésben saját világképem alapján adok
tanácsot. De nem mondom meg neki, hogy van-e Isten vagy nincs - mert
számomra mindkét világkép tolerálható. Ez néha nagy erõfeszítést igényel, de
így érzem tisztességesnek. (Továbbá: nem mondom meg, mire szavazzon, még ha
saját magam számára egyértelmû is...)
 Ez nem hazug színészkedés: "sajnálom, ebben a kérdésben nem szeretnék
állást foglalni, mert túl nagy hatalmam van" - ez szerintem egyenes és
õszinte válasz.

 Érthetõ?

Lutter Andras

Radnoti Miklos Gimnazium, Dunakeszi