ELFT HÍRADÓ

[Lévai Géza <levai AT atomki.mta.hu>]

Kedves Kollégák!

Egy új szempont figyelembe vételét javaslom az oktatásügy körüli problémáknak
aktualitást adó PISA-jelentésről szóló vitákban. A kérdést legtöbben a 
diákok, a
szülők, a tanárok, vagy a társadalom szemszögéből közelítik meg. Nyilvánvaló, 
hogy
ezek a nézőpontok a leginkább relevánsak a jelenségek szempontjából, de ha 
teljes
képet szeretnénk kapni a problémáról, akkor nem feledkezhetünk meg egy további
szereplő szempontjairól sem. Mégpedig egy igazán fontos szereplőéiről, amely
talán a legnagyobb hatással van az oktatásügyre. Érdemes megfontolni, hogy mi
vezérelheti a politikát, konkrétan a mindenkori kormányzatot. Ebben persze nem
nagyon hagyatkozhatunk közvetlen információkra, de azt hiszem, elég sok
tapasztalatunk van arra nézve, hogy milyen kormányzati szándékok és 
intézkedések
milyen eredményre vezettek az elmúlt időszakban. Tekintsük mondjuk a 
rendszerváltás
utáni időszakot, mivel ez az esemény elég világos határpontot jelent abból a
szempontból, hogy - legalábbis elvben - milyen aktorok szerezhettek befolyást
az oktatásügyben lejátszódó folyamatokra.

Mi is motiválhatja tehát a négyéves választasi ciklusokban gondolkodó 
politikai
csoportok (nevezzük őket pártoknak) döntéseit az oktatásügy területén, aminek
a karakterisztikus ideje generációkban, de legalábbis évtizedes skálán 
mérhető?
Szerintem ezek a következők:

1. Az oktatásügyben nehéz gyors és látványos eredményt elérni. Hiába fektet
be egy kormányzat sok pénzt a területbe, nem sok esélye van arra, hogy még a
választási ciklus lezárásáig kézzel fogható eredményt tudjon felmutatni.
(A kommunikáció szintjén persze lehet beszélni hatalmas eredményekről, de azt
hiszem, a közvetlenül érintettek, vagyis a lakosság nagy része, de legalábbis
a szakma mostanra már kezdi megérteni, hogy más a kommunikáció és más a
tapasztalat.)

2. Könnyen eljuthatnak tehát arra a következtetésre, hogy felesleges a 
rendelkezésre
álló forrásokat ide beruházni, mert egyáltalán nem biztos, hogy a választók
méltányolni fogják a soron következő választáson. Sőt, egy lassan beérő 
eredményt
egy későbbi kormányzat könnyen kisajátíthat, ami az egészet kontraproduktívvá 
teszi.

3. Amilyen nehéz eredményeket elérni ezen a területen, annyira könnyű 
botrányokba
keveredni. Az ellenérdekelt felek ugyanis bármikor találhatnak olyan 
jelenségeket és
eseményeket, amelyekkel megkérdőjelezhetik az esetleges eredményeket.

4. Emiatt a domináns kormányzati erők szokásává vált az, hogy az oktatásügyet
kiszervezik egy kisebb koalíciós partnerüknek, akik érthetően örülnek, hogy 
egy
kulcsterület gazdái lehetnek. Rosszabb esetben sajnos a lelkesedésük és
önbizalmuk meghaladja a rátermettségük fokát.

5. Az is szempont lehet, hogy az oktatásügy finanszírozási környezete eléggé
eltér a többi területétől. Konkrétan, itt területileg és szakmailag eléggé
elaprózottak a rendelkezésre álló költségvetések, ami megnehezíti a források
szervezett átcsoportosítását a többi területen bevált módszerekkel, vagyis a
közpénzjelleg szándékolt elveszíttetése által. (Persze kisebb skálán és 
lokálisan
így is van erre példa: gondoljunk mondjuk az Öveges-program körüli 
történésekre.)

Mindezek alapján nem meglepő, hogy a mindenkori kormányzatok elhanyagolják
az oktatásügyet, forrásokat vonnak ki, megpróbálnak túlélésre berendezkedni,
ugyanakkor pedig csúcsra járatják a kommunikációs apparátusukat annak 
érdekében,
hogy a körülmények javulásának érzetét keltsék.

Ha elfogadjuk ezt a diagnózist és adottságnak tekintjük a fentieket, akkor a
probléma megoldásához ki kell lépni az eddigi keretek közül, amelyek eleve
lehetetlenné teszik az oktatásügy saját hosszútávú érdekeinek érvényesítését.
Egy olyan konstrukcióra van szükség, ami az említetteké mellett tekintettel
van a politikai szereplők fent leírt érdekeire is. Nem is lenne méltányos, ha
egy fontos szereplőt kihagynánk a probléma megoldásából.

A megoldás szerintem az lehetne, hogy a hosszú karakterisztikus idővel 
jellemzett
területeket ki kell emelni a parlamenti politika rövidtávú érdekei által
meghatározott körből. Konkrétan, rá kell ébreszteni a politikai pártokat arra,
hogy a közoktatást saját érdekük is parlamenti ciklusokon átívelő 
konstrukcióban
finanszírozni  és adminisztrálni. Ezáltal elejét lehetne venni a fenti 
pontokban
foglalt problémák legtöbbikének (1., 2., 3., 4.). Így a hosszútávú eredmények 
közös
erőfeszítések eredményeként jelenhetnének meg, ugyanakkor a közös felelősség
miatt a szereplők egyikének sem lenne érdeke az, hogy az esetleges 
problémákért
a többieket okolja. Így a politikai szereplők megszabadulhatnának egy olyan
problematikus területtől, aminek a kezelését amúgy is csak vonakodva végzik.
Úgy gondolom, hogy az előnyök minden szereplő esetében meghaladnák a 
hátrányokat.

Ehhez arra lenne szükség, hogy az oktatásügy stratégiai kérdéseit 
konszenzussal
rendezzék a pártok, leginkább a szakma javaslatait figyelembe véve. (Egy 
esetleges
kudarc esetén így rögtön találhatnának bűnbakot is a saját köreiken kívül, a
sikert viszont sajátjukként kommunikálhatnák.) Ugyanakkor a finanszírozást is
konszenzussal, tízéves, vagy hosszabb távon kellene rendezni. Lehet, hogy ez
utopisztikusan hangzik, de lenne hozadéka a pártok szempontjából is. Vagyis
mindenki jól járhatna. Az első reakciók a politikai szereplők részéről 
várhatóan
negatívak lennének, de ez betudható a presztizsszempontoknak és a 
megszokásnak.
Mivel azonban a politikusok végső soron haszonelvű hozzáállással közelednek a
problémákhoz, nem irreális feltételezni, hogy alaposabb megfontolás után 
belátnák,
hogy a rövidtávú ciklusokra alapozó parlamentáris rendszerek nem feltétlenül
alkalmasak a hosszútávú folyamatok menedzselésére. Olyannyira nem, hogy ez a
saját jól felfogott érdekeiket is keresztezheti.

Összefoglalva: A közoktatás nem csak a napi szinten benne őrlődő diákok, 
szülők
és tanárok számára, illetve a hosszútávú hátrányokat elszenvedő társadalom 
számára
jelent problemát, hanem a terület menedzselésével megbízott mindenkori 
kormányzat
számára is, bár az utóbbi problémái merőben más jellegűek. Viszont volna 
lehetőség
arra, hogy az összes érdekelt szempontjait egyszerre figyelembe vevő módon 
kíséreljük
meg a probléma megoldását. Ehhez túl kell lépni néhány talán túlhaladott 
konvención,
amivel viszont az összes érdekelt jobban járhatna. Mindezt akár ki lehetne
terjeszteni más hasonló, hosszú karakterisztikus idővel rendelkező 
területekre is,
például az egészségügyre.

Üdvözlettel,

Lévai Géza