ELFT HÍRADÓ

["Válas György" <g.valas AT freemail.hu>]

  Amikor a Koroljov-csapat elérte a célját, és a legnagyobbak számára
megnyílt a civil életbe való visszatérés lehetõsége, az Ginzburg
életében megint generális témaváltást hozott. 1960-ban már a
kozmikus sugárzás eredetérõl publikált, és 1963-ban errõl adott ki
monográfiát.
   Amikor 1969-ben elõször járt nálunk a már említett konferencián, a
kozmikus sugárzás asztrofizikai vonatkozásaival foglalkozott, és
kísérleti munkái mellett az akkor még aktív Alfvennal összemérhetõ
szaktekintélye volt a bolygóközi híg plazma
magnetohidrodinamikájának. Emellett Kurcsatov-csapatbeli társaival,
Pontecorvóval, Zacepinnel és másokkal együtt õ is bekapcsolódott a
neutrinócsillagászat megalapozásába, a napneutrinó-rejtély megoldási
kísérleteibe.
   Ötvenes éveibe lépve, Ginzburg számára lezárult a nagy
témaváltások, a fizika távoli területeire irányuló vakmerõ kalandozások
korszaka. Lehorgonyzott a kozmikus sugárzás kutatásánál, az
ûrfizikánál és asztrofizikánál. Még ekkor sem tett le azonban arról,
hogy az elméleti kutatást és a kísérleti kutatást szintézisbe ötvözõ
fizikus legyen.
   Ginzburg Nobel-díjának hosszú története van.
   Amikor 1962-ben Lev Davidovics Landau megkapta a Nobel-díját,
széltében-hosszában keringett a pletyka, hogy eredetileg nem egyedül
jelölték, és csak a balesete miatt kapta meg egyedül. Ha pedig
tényleg nem egyedül jelölték, akkor elsõsorban Ginzburgra kell
gondolnunk, mint másik jelöltre. Õrá kell gondolnunk azért is, mert
Landaunak élete során õ volt az egyetlen igazán egyenrangú
munkatársa, de van ennél konkrétabb okunk is, és ezt az utóbbit a
mostani díj megerõsíti. Landau Nobel-díját annak idején a
szuperfolyékonyság kutatásában elért erdményeivel indokolták. Amikor
és ahol azonban Landau ezzel a témával foglalkozott, ugyanakkor és
ugyanott foglalkozott Ginzburg a szupravezetés elméletével. (Landau a
30-as évek végén és a 40-es évek elején pendlizett Moszkva és Harkov
között, mindkét helyen professzor volt, Ginzburg pedig ekkor eleinte a
Harkovi Egyetemen, Landau tanszékén dolgozott, majd Moszkvában, a
FIAN-ban.) A két téma kvantumfizikai alapjai azonban annyira
összefüggnek, hogy csakis állandó együttmûködésükre gondolhatunk.
Ezt támasztja alá közös eredményük, a már említett Ginzburg-Landau
egyenlet is.
   Ha mindkettõjüket jelölték (és esetleg egy harmadikat is), akkor
Landau miért egyedül kapta meg a díjat? Amikor Landau azonnal a
balesete utáni õszön megkapta a díjat, azt hittük, azért a nagy
sietség, hogy az még életben találja õt. Ma már tudjuk, hogy nem errõl
volt szó. Az éveken át ismétlõdõ jelölés dacára Landau (és
valószínûleg Ginzburg, esetleg még valaki) azért nem kaphatta meg a
díjat, mert az azt odaítélõ bizottság nem merte megkockáztatni azt a
hatalmas politikai botrányt, hogy a díjazottat saját országa nem engedi
ki Stockholmba átvenni az érmet. Márpedig Landaut (és Ginzburgot)
mint a Kurcsatov-csapat vezetõ tudósát (ráadásul zsidót, tehát a
szovjet vezetés által megbízhatatlannak tekintett személyt) egészen
biztosan nem engedte volna ki a szovjet állam egy nyugati országba.
Még 1969-ben is nagy szenzáció volt, hogy Ginzburgot Budapestre
elengedték. Landau balesetével azonban a szituáció (Landau számára,
de nem Ginzburg számára) radikálisan megváltozott. A közvetett,
nagykövet útján történõ díjátadást már egyszerûen meg lehetett
indokolni azzal, hogy Landau nem hagyhatja el a kórházat. A sietség
oka pedig, hogy nemcsak attól kellett félni, hogy egy késõbbi
díjátadást nem érne meg, hanem az ellenkezõjétõl is: attól, hogy
felgyógyul, és akkor oda a jó ürügy, hogy miért nem megy
személyesen Stockholmba
   Így történt, hogy Landau 1962-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat, és
valószínûleg így történt, hogy Ginzburg lemaradt róla. 41 évet kellett
várnia, hogy az õ akkori, valószínûleg kényszerû mellõzését
kikorrigálják.