ELFT HÍRADÓ

["Válas György" <g.valas AT freemail.hu>]

   Vitalij Lazarevics Ginzburg 1916. október 4-én született
Moszkvában, a nagy orosz zsidó értelmiségi családok egyikében.
Számos kiváló mûvész mellett a Ginzburgok éppúgy egyetemi
professzorok tucatjait adták Oroszországnak a humanióráktól a
jogtudományon és az orvostudományon át a természettudományokig
és a mûszaki tudományokig a legkülönfélébb diszciplínákban, akár
csak a Bronsteinek, a Vinogradovok, a Rapaportok és Rapoportok,
vagy a Lifsicek.
   A diplomáját 1938-ban Moszkvában, az MGU-n szerezte, végzés
után Landau mellé, a Harkovi Egyetemre került. Az elsõ publikációja
1939-ben jelent meg, a kandidátusi disszertációját 1942-ben védte meg
az MGU-n.
   Ott, Harkovban, huszonéves kezdõként teremtette meg a
világhírnevét a szupravezetés elméletének a megalapozásával. Akkori
eredményei közül a Ginzburg-Landau egyenlet olyannyira
klasszikussá vált, hogy már évtizedekkel ezelõtt bekerült az INSPEC
tezauruszába deszkriptorként. Akkori munkájáért kapta meg most a
Nobel-díjat.
   Alig egy év múlva már a FIAN-ban találjuk õt.
   1945-ben megint új helyen, és ezúttal merõben új témával jelenik
meg: Rádióhullámok Terjedése Tanszéket hoz létre a Gorkiji (ma
Nizsnij-Novgorod-i) Egyetemen. Ez az elnevezés a szovjet
terminológiában az ionoszféra-kutatást jelölte. Honnan a különös
elnevezés? Onnan, hogy pénzt hozott. Ezen a néven az ionoszféra-
kutatást stratégiai kutatásként lehetett eladni, és így sok pénzt adtak
rá. Úgy lehetett ugyanis beállítani, hogy a kutatás a rövidhullámú
mûsorszórás, és így a világméretû politikai propaganda fejlesztését
szolgálja. Ennek, persze, megvolt az ára. A szovjet ionoszféra-kutatás
központja, az addigra napcsillagászati és kozmikus sugárzási
kutatással kibõvült SzUTA Földmágnességi és Rádióhullám-terjedési
Intézete (IZMIRAN) még 1965-ös ottjártamkor is a világtól elzárt, név
nélküli településen, Akagyemgorodokban, Moszkvától 260 kilométerre
délre mûködött, úgynevezett postafiók volt. Mellesleg: ez a Gorkiji
Egyetem volt az, ahova sokkal késõbb, az 1970-es években Andrej
Szaharovot számûzték. Nem egy isten háta mögötti porfészekbe
számûzték tehát, ahogy akkor a magyar lapok híradásai alapján hittük,
hanem csupán egy kicsiny, de jõ nevû vidéki egyetemre, ahol fizikával
foglalkozhatott, ha politikával nem is. Azért ez már nem a sztálini
korszak volt.
   Gorkijban Ginzburg még meg sem melegedhetett, amikor megalakult
a nukleáris fegyverek kifejlesztésére a Kurcsatov-csapat, és sok más
nagy koponyával, a szovjet fizika sok más nagyágyújával együtt õt is
beszipkázták oda. Ott érte el második olyan eredményét, amelyrõl a
saját témakörein kívül állók is megismerték, amelyrõl a világ összes
fizikusa körében ismert lett. Igaz, nem azonnal, lévén szó titkos
kutatásról, hanem csak évtizedekkel késõbb. "A szovjet
hidrogénbomba atyja", Andrej Szaharov javasolta, a szovjet
hidrogénbomba "rétegezett torta" felépítését, azt, hogy a bomba fúziós
és fissiós töltetek váltogatott rétegeibõl álljon. Õ azonban fúziós
töltetként roppant nehezen kezelhetõ, komoly hûtést igénylõ deutérium-
trícium elegyet alkalmazott volna. Ginzburgtól származott a javaslat,
hogy fúziós töltetként használjanak jól kezelhetõ, normál
hõmérsékleten és nyomáson is szilárd fémhidridet, mégpedig lítium-
deuteridet. Szaharov javaslata és Ginzburg javaslata együtt
eredményezte, hogy a szovjet hidrogénbombának mindjárt az elsõ,
kísérleti példánya repülõgépen szállítható méretû lett.
   Ma sokan hajlamosak háborús készülõdésként elítélni a szovjet
nukleárisfegyver-programot. Ez azonban a történelmi környezetébõl
kiragadott szemlélet eredménye. Az akkori munka résztvevõi
(akárcsak a velük párhuzamosan dolgozó Koroljov-csapat tagjai, a
hordozóeszköz-fejlesztõk) munkájukat úgy élték meg, hogy azzal a
hazájukat védik. Történrlmi távlatból nézve pedig, és így látja ma ezt a
világ tudományos közvéleménye, õk annak a stratégiai egyensúlynak a
létrehozói voltak, amelynek azt köszönhetjük, hogy a több
évtizedes hidegháború nem ment át vérözönös valódi háborúba. Hogy
ezt a világ tudományos közvéleménye így ítéli meg, annak egyértelmû
jele Szaharov (más, késõbbi tevékenségéért kapott) Nobel békedíja, de
Landau és Ginzburg fizikai Nobel-díja is. Akit a háború
elõkészítõjeként tartanak számon, mint Teller Edét, az soha
semmilyen korábbi vagy késõbbi tevékenységéért nem kaphatott
nemhogy békedíjat, de egyáltalán semmilyen Nobel-díjat.