Tanárok vitafóruma

[Nlaca Laca <nlaca AT axelero.hu>]

A Nők Lapjában jelent meg a mai huszonéveseknek a levelei alapján:



Hová tuntetek, szépséges illúziók?
Egy józan generáció

Furcsa a cikkek sorsa. Néha azt hisszük, hogy most aztán kiskocsival
húzhatjuk haza az olvasói leveleket - és nem jön semmi -, máskor nem
számítunk reakciókra, mégis zsákszámra kapjuk az e-maileket. Ez utóbbi
hatást váltotta ki egy egyetemista, a "Felesleges ember" írása is, mely a Ne
félj, mesélj! rovatban jelent meg.


Mirol mesélt a fiú? Csak arról, hogy elege van a pénz mindenhatóságából, a
törtetésbol, abból, hogy a vagyonod meg a beosztásod alapján ítélnek meg. És
a tébolyult pénzkergetésben alig marad ido tépelodésre, megtisztító
beszélgetésre... Szélsoséges vélemény? Lehet. De ne feledjük, a levélíró
huszonegy éves!

Pontosan arról szólt e cikk, amiért a mai huszonéveseknek (foleg a tanulni
szeretoknek) elegük van a jelen üres csörömpölésébol - magyarázza dühösen a
huszonhat éves fiú, majd kicsit undokul hozzáteszi: érdekes, hogy nem egy
napilapban jelent meg, a végén huséges Nok Lapja olvasó leszek... A
következo percben a lelkemre köti, hogy a nevét ne írjam le, mert végre
kapott egy állást. - Látom az arcán, gyávának tart - mondja -, de hallgasson
meg, talán megért...


Mammon és Fortuna házassága

A negyvenesek, ötvenesek azt állítják, hogy nekünk nagyon jó - mondja
indulattal. - Mert mi sok mindent megtehetünk, ami számukra elérhetetlen
volt. Utazhatunk, külföldön tanulhatunk, kinyílt a világ. Ez igaz, de a nagy
lehetoségek mellé bekúszott az életünkbe a félelem és a bizonytalanság. Ma
hopp, holnap kopp. Ma te vagy a csúcs, holnap kirúgnak - dögölj éhen, lakj
az utcán! -, mert nem tetszik a pofád, és találtunk egy olcsóbb munkaerot...
Hiába van diplomád, ha rosszul helyezkedsz, ha nincs szerencséd, ha nincs
egy bankban dolgozó nagybácsid.

A "Felesleges ember" Mammont emlegeti, én még egy istenségre hívnám fel a
figyelmet: Fortunára. És a szerencse a pénzzel házasodva, milyen világot
teremt? Nevetséges hólyagokat látunk sztárrá, milliárdossá válni, közben a
legklasszabb tanárunk egy pofa bor mellett meséli el ös szetörve, hogy
elhagyta a felesége, mert elege lett a fillérezésbol. Azt is tudja mindenki,
hogy pénzért érettségit és diplomát vehetsz magadnak. Hol a tudás becsülete?

Ha én azt mondom egy lánynak, hogy tudományos munkát végzek, becsületes és
szavahiheto vagyok, szeretem az embereket, fontos számomra a huség, a
barátság, a szerelem, sokat olvasok, gondolkodom, kellek neki? Inkább
visszakérdez: milyen kocsid van? És ekkor végem... Nincs kocsim. Én miután
megkaptam a diplomámat, több mint egy évig állás nélkül voltam. Úgy éreztem,
minden munkát betöltöttek már, az én tudásomra sehol sincs szükség. Most
behúztam fülem, farkam, együttmuködonek álcázom magam egy egyáltalán nem
nekem való cégnél, ahová (persze) apám barátja vitt be. Nem erre készültem,
de nem élosködhetek tovább a szüleim nyakán.

Szabó Csaba
Ha vidéki vagy, nincs esélyed?

- Önök nagyon jó lapot csinálnak senki elott nem rejtem véka alá, hogy fiú
létemre érdeklodéssel olvasom a számomra érdekes cikkeiket - jelenti ki
Szabó Csaba (jelzem, e mondata alapján rögtön megszeretem.). - A "Felesleges
ember" sok gondolata olyan volt, mintha én vetettem volna papírra -
folytatja komolyan -, pedig már elmúltam huszonegy. Hat éve végeztem egy ma
már "csúcselitnek" számító, fizetos iskolában (akkor még emberléptéku volt a
tandíj), és azt hittem, hogy remek lehetoségek várnak rám.

Az élet kijózanított: közel négy hónapig nem találtam állást, valószínuleg
azért, mert sógor-koma támogatás nélkül próbálkoztam - apám elveivel
ellenkezik, hogy o "adja el" a fiát -, végül egy kis cégnél helyezkedtem el.
Sokan mondták, hogy ilyen nívós üzleti diplomát kár aprópénzre váltani, de
dolgozni akartam. Mindebben az is szerepet játszott, hogy kisvárosban élek,
és vagyok annyira hülye idealista, hogy itthon - a szüleim, rokonaim
közelében - szeretnék élni, dolgozni. (Aki a fovárosban születik, az
megengedheti ezt magának, nem?)

Az elso kudarc után vállalkozásba kezdtem, de négy év után elmondhatom, nem
lettem sikeres, és még örömöt sem találtam a munkámban. Szóval ismét állást
kerestem. Sok helyre küldtem be a pályázatomat, de az elit diplomámmal meg a
német és angol nyelvtudásommal sem kellek. Orület! Nem látok perspektívát,
pedig érzem, nagy energiák szunnyadnak bennem... Egy tehetséges, képzett
barátom hasonló cipoben jár. Két éve nem talál munkát, az önbecsülése egyre
csökken...

- Gondolkodott azon, miért alakult így?
- Naná! Meggyozodésem szerint a mai fiatalokat "túlképzik". Ez a kicsi
ország nem bír el ennyi diplomást! Közben roppantul kevés az igazán jó
szakem ber. Vállalkozóként tapasztaltam, hogy egy jó villanyszerelo, egy
tehetséges burkoló válogathat a munkák közül. Én errol lekéstem. Tehát újra
tanulni kezdtem egy hazai egyetem levelezo tagozatán - a tanulás soha nem
okozott gondot! -, és ott ámulva lesem azon csoporttársaimat akik bíznak
abban, hogy e diploma kulcsa lesz minden jónak. Bárcsak igazuk lenne! Mi
lesz velem? A fováros-központúságot nem akarom tudomásul venni, tehát ha
ugranom kell, akkor nagyon ugrok. A barátommal azt tervezgetjük, hogy
kimegyünk Svájcba szerencsét próbálni...


A siker ára (levélrészlet)

"Hatéves koromtól minden a suli körül forog. Az én életembol kimaradtak a
nagy bulizások, a nagy szerelmek. Rendkívül könnyen tanultam, tizenhat
évesen már tudtam, vegyészmérnök leszek - imádtam és tudtam a kémiát -,
teljes gozzel a felvételire koncentráltam.

Azt gondoltam, hogy majd huszonhét évesen jöhet a házasság, harmincévesen a
gyerekek... Hát most itt van a huszonhét éves "küszöb". Sok mindent elértem:
két diploma, doktorátus folyamatban, de szerelem sehol, gyerekeket sem
tervezek már rég. Visszanézek, és azt kérdem magamtól, voltam-e egyáltalán
szerelmes?

Igen, talán volt egy szerelemnek nevezheto - barátságnak álcázott -
kapcsolat, hét évig mondogattuk, jó barátok vagyunk. Most ez is megszakadt.
Közben sikerült mindenkit távol tartanom magamtól... Persze a felszínes
ismerosök szerint fantasztikusan sikeres, modern álmot élo lány vagyok,
közben én azon tépelodöm: megérte? Ha azt mondják, hogy napjainkban csak a
bizonytalanság a biztos, egyetértek. Valójában gyökértelennek érzem magam,
nem köt a földrajzi hely, a barátok hálója a Föld különbözo pontjait
jelenti, és e-maileken fenntartott kapcsolatokban testesül meg. De ez kevés!
Ahogy kevés a szakmai siker, a "szülok álma"- szerepkör is! Elvesztettem
valamit útközben...

Egy budapesti Adrienn"


Mosolyogjunk - hamisan?


Páhy Bernadett
- Huszonéves vagyok, és néha rémesen feleslegesnek érzem magam - állítja
Páhy Bernadett, akinek rengeteg a terve, a vágya, mégis... Mégis arról
beszél, hogy tapasztalatai szerint csak azoknak van esélyük a felszínen
maradásra, akik tudják, hogyan kell hamisan mosolyogni, hogyan kell
"használni" az embertársaikat, és azzal is tisztában vannak, miként kell
valótlant ígérgetni a céljaik érdekében.

- Egyetemre járok, olyan egyetemre, amelyrol azt hittem, hogy a tanulás
mellett a kreativitással is ki lehet tunni - mondja szomorúan. - Az álmaim
két év alatt szertefoszlottak. Bátortalan lettem, nem találom a helyem,
képtelen vagyok a beolvadásra. Ráadásul azt is tapasztalom, hogy akinek
pénze van, annak hatalma és szava is van! Arra figyelnek! Persze, ha tele
lenne a zsebem, és nem kéne néznem az étlap jobb oldalát, ha nem kellene
egés z évben arra gyujtenem hogy legyen pazar öt napom a tenger mellett,
ahová tavaly jutottam el eloször, akkor kevesebb lennék. És ha nem lenne
olyan kilátástalan, hogy a párommal elkezdjük a közös otthonunk tervezését,
akkor képtelen lennék az álmodozásra! Pedig az álmodozás (ábrándozás)
ajándék az élettol, és nem csak kancsalul festett egekbe néz. Épp ezért
próbálom elhitetni magammal, hogy az felesleges, aki annak érzi magát...


Nem váltjuk meg a világot! (levélrészlet)

"Huszonegy éves lány vagyok, egy vidéki egyetem szociológia szakos
hallgatója. Számomra furcsa, hogy az egyetem arra nevel minket, ami ellen
küzdeni szeretnék szociológusként. Ugyanis nálunk csak az számít, hogy ki
mennyire tudja magát "eladni" annak érdekében, hogy félévkor jó jegyet
kapjon. És az óriási anyagi különbségek! A betegség mellett a másik borzalom
a világon: a pénz. Rengeteg ember arra hajt, hogy a pénz segítségével
többnek láttassa magát, mint ami. Elegem van a kommersz dolgokból és a
kommersz emberekbol! A szociológia szakon sem különb a helyzet. Sokan azért
jöttek ide, mert máshova nem vették fel oket. Belibbennek a márkás
cuccaikban, én meg azon tépelodöm, hogyan hihettem, hogy itt mindenki
alternatív gondolkodású lesz, és kéz a kézben megváltjuk a világot..."


Keresgélem az utamat

Kovács Mihály huszonnégy éves, angol szakon végzett bölcsész - a debreceni
egyetem muvelodés-menedzser szakos hallgatója - maga is átélte a "Felesleges
ember" bizonytalanságérzéssel és elkeseredéssel járó, depresszió-közeli
állapotát. - Ma elmondhatom, hogy talán átküszködtem magam a "következo
pályára" - mondja -, mert már jól eligazodom az egyetemen, közben angolt
tanítok, japánul tanulok, és nagy vágyam, hogy kijussak Japánba. Mindez
másképp volt, amikor bekerültem az egyetemre. Nem tudtam magam feltalálni,
elborított az információtenger, embertelen gyárnak éreztem az intézményt.
Nem véletlen, hogy a nyugati egyetemeken az elso két évben jobbára csak
ismerkednek a hallgatók a tudományos gondolkodás alapjaival...

- Törvényszeruen alakul ki a feleslegesség tudata?
- Egy csomó mindentol kialakulhat, szerintem például nagyon bizonytalan
idoszakban töltöttük el a meghatározó kamaszéveinket. Az új gazdasági,
politikai berendezkedésre a szüleink sem készültek fel, sokuk lába alól
kicsúszott a talaj a kilencvenes években. Az én apám, bár ma is dolgozik,
mégsem tudott alkalmazkodni az új helyzethez, rákos lett... Gimnazista
koromban talán jól jött volna valami segítség, valahogy úgy - most egy béna
példa következik -, ahogy azt a Szívtipró gimi címu ausztrál sorozatban
láttam. Emlékszem, milyen idegenkedve néztem a sorozatot, amelyben a
gyerekek állandóan a jövojüket tervezgették, és a körülöttük zajló világot
elemezték. De tán mégis hasznosak lettek volna az ilyesféle beszélgetések...

- A nehezén túljutottál. Nem?
- Szép lassan rá kellett jönnöm - részben az egyetemen, részben az
életben -, hogy versenyhelyzetben élünk, hogy pénzre van szükségünk, és meg
kell tanulnom alkalmazkodni, a saját érdekeimet képviselni. Azt is tudomásul
vettem, hogy ami nekem jó, az a másiknak rossz lehet. Ha én kapom meg a jó
állást, az ösztöndíjat, akkor te nem kapod meg. Így megy ez...



Szucs Eniko
Ezerfélét csinálok

A tizenkilenc éves Szucs Eniko gondolkodásmódja, tervei egy csöppet
sincsenek összhangban kislányos bájával. Olyan tudatosan beszél a jövojérol,
mintha komoly élettapasztalattal rendelkezne. - Manapság több lábon kell
állni - jelenti ki határozottan -, én a szüleim példájából korán
megértettem, hogy rengeteget kell dolgozni. Nem mondom, hogy elragadtatva
figyelem a pénz mindhatóságát, meg azt, hogy sok diplomás huszonévesnek
nincsen állása, de azért az okokat is érdemes megvizsgálni. Ismerek valakit,
akinek három diplomája van, nyelveket tud, és pillanatnyilag nem dolgozik.
Ennek - persze - az is oka, hogy bagóért nem adja el magát. Egy ismeros lány
külföldön tanult. Hihetetlenül felkészült a szakmájában, mégis nehezen talál
munkát. Ennek csak az egyik összetevoje a pénz, a másik az, hogy sok vezeto
fél tole. Fiatal, sokat tud, veszélyes lehet a fonök számára... Mindezzel
együtt optimista vagyok - születési hiba -, mert szerintem sokkal több a
lehetoségünk, mint a szüleinknek volt ennyi idos korukban. Persze a mi
életünk veszélyesebb. Könnyebben ki lehet csúszni a jóból, hamarabb utcára
kerülhetünk. Tehát tizenkilenc évesen azt gondolom, hogy egyetlen dolgom
van: maximális tudást szerezni.

- Azt mondod, több lábon kell állni.
- Ó, igen! Ezerfélét csinálok! Textiltervezo szakon érettségiztem, tehát van
már egy szakmám. Most kozmetikusnak tanulok, jövore fejezem be, közben
elvégeztem egy féléves újságíró stúdiót is. Ez olyan jól sikerült, hogy
felvételi nélkül javasoltak egy elismert újságíró iskolába. De én munka
mellett akarok diplomát szerezni - nem anyuék nyakán -, tudom, hogy diploma
nélkül nincs jövom. Mi lesz mindebbol a végén? Terveim szerint egy olyan
felnott Eniko, aki azzal foglalkozik, amit sz eret. Én egyetértek azzal a
képpel, amelyet a "Felesleges ember" a világról fest. De hiszek abban, ha
szorgalmasak, ügyesek vagyunk, boldogulhatunk. Nem kell a silányságot
elfogadni, nem kell beolvadni, de alkalmazkodás nélkül nem megy...


A nagymamámnak egyszeru (levélrészlet)

"A nagymamám nyugodtabban szemléli a jelent, mint az ötvennégy éves anyukám.
A nagyi szerint mindig voltak szegények és gazdagok, ezt tudomásul kell
venni. (Szerinte a koldusokat és hajléktalanokat az elozo rendszerben
"eldugták" a tömeg elol.) Csak háború ne legyen, ezt hajtogatja örökké. Anyu
rosszul van, ha lát egy koldust, retteg a munkanélküliségtol, koravénnek
tart engem.

Én azért nem jelentkeztem egészségügyi foiskolára, mert megtudtam, hogy egy
idosebb barátnom mennyit keres védonoként... Most, huszonnégy évesen a
hirdetési szakmában dolgozom, elég rendesen keresek, bár a munkámat nem
szeretem. Szívem szerint pici gyerekekkel foglalkoznék, de hát kell a pénz.
Anyu sajnál, a hetvenkét éves nagyi kiabál vele: téged beprogramoztak az
iskolában, vigyázzban álltál a november 7-i ünnepségeken, és elhitették
veled, hogy mindig lesz állásod, pénzed, közben, ha én nem "rongálom" a
meggyozodésedet, azt is elhiszed, hogy Hegyeshalomnál vége a világnak! A
kisunokám bejárja majd a világot! És majd szül gyerekeket, azokkal fog
babázni... Én nem vagyok olyan optimista, mint a nagyi, de arra azért
megtanított, hogy ne zavarjon mások gazdagsága. Az embernek fel kell mérnie
a saját lehetoségeit ebben a zavaros világban."


József Attila hozzászól

Répási Márta, külföldön élo harmincéves tanárno remek levelében József
Attilával üzent a "felesleges" huszonéveseknek. Ehhez nincs mit
hozzátenni...

"Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg."

(Részlet a Tudod, hogy nincs bocsánat címu versbol)


V. Kulcsár Ildikó, Nok lapja, 2003-01-08