ELFT HÍRADÓ

["Válas György" <g.valas AT freemail.hu>]

   Ma reggel, négy nappal 87. születésnapja után jött a hír: az idei
fizikai Nobel-díj három kitüntetettjének egyike sokunk régi ismerõse,
Vitalij Lazarevics Ginzburg. Iszonyúan régi adósságot törlesztett ezzel
a Nobel-díj Bizottság. Nem tudom, volt-e rá már példa korábban, hogy
valaki több mit hat évtizeddel a díjazott eredmény publikálása után, és
több mint négy évtizeddel az elsõ majdnem-díjazás után nyerte el ezt
a kitüntetést. Ha volt is, nem sok.
   Ginzburg nem egyszerûen egy a díjazottak közül. Õ már most a
tudománytörténet kiemelkedõ személyiségei közé sorolható. Én úgy
gondolom, hogy az utolsó fizikust tisztelhetjük benne. Vannak
mellette, és lesznek még utána elméleti fizikusok, kísérleti fizikusok
és alkalmazott fizikusok. Vannak mellette, és lesznek még utána
magfizikusok és félvezetõ-fizikusok, reaktorfizikusok és
asztrofizikusok, termodinamikusok és kozmológusok, biofizikusok és
ionoszféra-kutatók. Vannak mellette, és lesznek még utána mindenféle
fosztóképzõs fizikusok, de a fosztóképzõ nélküli, a szó teljes
értelmében vett fizikusok sorát valószínûleg õ zárja. Ahogy a 18.
század elmúltával nincsenek többé a szó teljes értelmében vett
tudósok, és a 19. század elmúltával nincsenek többé a szó teljes
értelmében vett természettudósok, úgy a 20. század elmúltával nem
lesznek többé már a szó teljes értelmében vett fizikusok.
   Landau és Feynmann még képesek voltak rá, hogy a fizika
egészérõl írjanak posztgraduális tankönyvet,  de az Einstein utáni
nemzedékben Ginzburgon kívül már nem volt más, aki kutatási
eredményeivel tudta volna ilyen széles körben bejárni a fizika világát.
   Kitüntetése nekem személyes öröm is, mert olyan szerencsés
voltam, hogy személyes ismeretségbe kerülhettem ezzel a csodálatos
emberrel. Ez 1971-ben történt. Abban az évben augusztus elejétõl
november elejéig három hónapot a Tien-Sanban töltöttem a FIAN és a
Kazah Tudományos Akadémia közös kozmikus sugárzási
kutatóállomásán. Már jól benne jártunk a szeptemberben, amikor egy
péntek délelõtt megjelent az állomáson Vitalij Lazarevics, hogy
megnézze a fõosztályához tartozó, és személyes részvételével folyó
kozmikus sugárzási méréseket. Egy szemináriumi elõadást készült
tartani szombat délben az Alma Ata-i Egyetemen, azért jött egy
nappal korábban, hogy feljöhessen a hegyre, majd szombat reggel
lemenjen a városba, megtartani az elõadását. Péntek délután derült ki,
hogy hétfõ reggelig már egyetlen kocsi sem megy le.
   Én akkor már konferenciákról ismertem Vitalij lazarevicset, az 1969-
es budapesti Nemzetközi Kozmikus Sugárzási Konferenciáról is, meg
a szovjet Össz-szövetségi Kozmikus Sugárzási Konferenciákról is,
amelyeken akkor már többször részt vettem. Õ is tudta, ki vagyok,
egyrészt, mert azokon a konferenciákon elõ is adtam, másrészt, mert
a FIAN illetékes fõosztályvezetõjeként átment a kezén a három
hónapos kiküldetésem ügye. Mikor láttam, milyen bajban van,
javasoltam neki, hogy szombat reggeli indulással menjünk le
kettesben gyalog a városba. Õ akkor az ötvenes évei közepén járó,
szikár, jó mozgású, kisportolt ember volt, az öregedés legcsekélyebb
jele nélkül, elsõ pillantásra látszott rajta, hogy bírni fogja a félnapos
gyaloglást.
   A gyalog lemenés nem volt hirtelen ötletem, már hetek óta
készültem rá, hogy egyszer lemegyek gyalog, akár egyedül is, hogy
végiggyönyörködjem és végigfotózzam azt a csodálatos tájat, amelyet
addig csak koszos kocsiablakon át láthattam. Három héttel korábban
már majdnem neki is indultam, de a tervezett indulás elõtti délelõtt az
levezetõ út mentén kitört hatalmas erdõtûz megakadályozott végül az
indulásban. Akkora erdõtûz volt, hogy egy hétig még a magyar lapok is
arról írtak, akkora, hogy ezrednyi katonaságot kellett kivezényelni az
oltására. Ginzburg odaérkezésének hétvégéjén azonban minden
rendben volt, nekem még jól is jött, hogy nem kell egyedül mennem.
Javaslatomtól Vitalij Lazarevics elõször húzódozott, félt, hogy
eltévedek, bár valójában ennek a valószínûsége egzaktul zérus volt az
adott idõjárás mellett (szeptemberi anticiklon, tarós jó idõ) és az adott
terepviszonyok mellett (meredek falú völgy, amelybe, ha fent
belemegyünk, csak alul, a város szélén lehet kijönno belõle, meg
különben is, a szomszédos völgyek is a városba vezenek). Húzódozott
azért is, mert teljesen szokatlan és példa nélküli volt az ötlet.
Csakhamar be kellett azonban látnia, hogy javaslatom elfogadása
jelenti számára az egyetlen esélyt, hogy megtartsa azt a szemináriumi
elõadását, amelynek a kedvéért Moszkvából Alma-Atába repült. Így
történt, hogy egy hosszú délelõttöt együtt gyalogoltunk és
beszélgettünk végig.